Néha nem kell veszekedés ahhoz, hogy valami bennünk végleg eltörjön. Elég egy elfordított tekintet, egy elmaradt érintés… vagy az, amikor valaki már nem akar lefotózni téged. - Ez az én történetem.
Elmentem nyaralni a férjemmel.
És egyetlen fotót sem készített rólam.
Amikor megkérdeztem, miért, csak ennyit mondott:
„Nincs kedvem hozzá.”
Mosolyogtam… de belül összetörtem.
Aztán észrevettem, hogy titokban üzeneteket írogat valakinek a telefonján.
Néha felnevetett, majd abbahagyta, amikor odaléptem.
Egy este nem bírtam tovább.
Megnyitottam a WhatsAppját, amíg zuhanyzott.
És ezt olvastam:
„Képzeld… fotókat akar magáról, miközben már bele sem fér a képbe.
Fel sem lehet ismerni, mióta megszülte a gyereket.”
A szívem beleremegett.
De nem szóltam. Még nem.
Lementem egyedül.
Felvettem egy ruhát, amit évek óta nem mertem.
Végigsétáltam a parton, a telefonommal a kezemben.
És fotókat készítettem.
Fotókat magamról — magamért.
Fotókat, amelyeken mosolygok.
Fotókat, ahol a testem az igazságot mutatja:
egy nő testét, aki életet adott.
Túl sokáig hittem, hogy tökéletesnek kell lennem ahhoz, hogy szeressenek.
De ma már tudom:
inkább legyek egyedül, mintsem hogy valaki kisebbé tegyen.
Lehet, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, mint régen.
De ő sem.
Mert egy férfi, aki megalázza a feleségét, nem méltó arra, hogy mellette járjon.
Ma már nem vagyok láthatatlan.
És végre… beleférek a saját képembe.
Amikor a csend hangosabb, mint a szavak
Forrás: Le monde littéraire
.jpg)
English (US)