Hírek / Bohócdoktor - Robin Williams - az úttörő

Robin Williams évtizedeken át titokban látogatott halálos beteg gyerekeket kórházakban, hogy nevetést és reményt hozzon életük legsötétebb pillanataiba. Nem keresett nyilvánosságot vagy dicsőséget – egyszerűen hitt abban, hogy a humor gyógyító erejű, különösen akkor, amikor már alig maradt idő. Emberként, nem hírességként jelent meg, és olyan pillanatokat adott, amelyek örökre megmaradtak azok szívében, akikkel találkozott.

1990-ben egy nővér a San Franciscó-i gyermekkórház onkológiai osztályán megállt egy kórterem ajtajában. Odabent egy hatéves, beteg kislány, aki napok óta nem mosolygott, most nevetéstől görnyedve kacagott. A szobában Robin Williams bohócruhában – piros orral, hatalmas szemüvegben – egy rögtönzött jelenetet adott elő, amivel az addig rideg kórházi szobát a tiszta öröm helyszínévé varázsolta. A nővér semmiféle előzetes értesítést nem kapott. Nem voltak újságírók, asszisztensek, nem volt magyarázat. Robin sosem jelentette be előre, ha jött. Egyszerűen csak megjelent.

Mindez a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor egy gyerekkori barátja elvesztette a leukémiás kislányát. A temetésen megtapasztalt rövid, de mély erejű nevetés annyira megrendítette Robint, hogy megfogadta: amikor csak teheti, örömöt visz azoknak a gyerekeknek, akik a legnagyobb fájdalmat élik át. Nem hírességként, nem kötelességből – hanem emberként, aki tudja, mit jelent a gyász, és milyen gyógyító ereje van a nevetésnek.

1993-ban, a Mrs. Doubtfire forgatása közben, éjszaka beosont egy Los Angeles-i kórházba, teljes jelmezben – paróka, párnázott ruha, skót akcentus. Egy kisfiú, aki napok óta csak feküdt, hitetlenkedve nézte, ahogy Mrs. Doubtfire belép a szobájába, és elkezdi felolvasni kedvenc könyvét – minden oldalt más hangon. A nővérek később azt mondták, ez volt az első alkalom, hogy a fiú ételt kért.

Bohócdoktor

Ezeket a látogatásokat Robin mindenféle nyilvánosság nélkül, a közösségi média előtti időszakban tette. A kórházak személyzetét titoktartásra kérte. Sok család nem is tudta, honnan hallott a gyermekükről. Robin egy titkos hálózatot épített ki – nővérek, szociális munkások, néha kollégák –, akik eljuttatták hozzá a haldokló gyerekek nevét, különösen azokét, akik csodálták őt.

1998-ban a Patch Adams forgatása során – amely egy olyan orvos történetét mesélte el, aki nevetéssel gyógyított – Robin még inkább megerősödött abban, amit már évek óta csinált. Ugyanebben az évben ellátogatott egy bostoni kórházba, ahol egy 13 éves lány, Emily harcolt a csontrákkal. A szülők teljesen kimerültek voltak, anyagilag és lelkileg is. Robin taxisofőrként lépett be a szobába, harsogva: „Hol van az a beteg kölyök, aki húsz dollárral tartozik nekem?” Emily annyira nevetett, hogy sírva fakadt. Robin három órát maradt vele, végig fogta a kezét, beszélgetett vele, és egy pillanatra sem lépett ki a szerepéből – egészen addig, amíg a lány el nem aludt.

A kórházi látogatások csak egy részét képezték az elköteleződésének. Több mint tíz éven át dolgozott együtt a St. Jude gyermekkórházzal, amely a rákos gyermekek kezelésére és kutatására specializálódott. Nélkülözve a nyilvánosságot, részt vett jótékonysági kampányokban, reklámokban, és segített létfontosságú adományokat gyűjteni. 2013-ban egy ritka agydaganatban szenvedő kislány, Darcy történetét osztotta meg az országgal, ezzel is segítve az ügyét. A kórház így emlékezett rá: „Humora fényt és nevetést hozott betegeink és családjaik életébe. Nagylelkűsége mélyen megérintett mindenkit, akivel találkozott.”

Az, hogy újra és újra visszatért ezekbe a fájdalommal és reménytelenséggel teli szobákba, óriási érzelmi erőt igényelt. 2005-ben egy chicagói látogatás után egy nővér találta meg őt, amint egyedül sírt a személyzeti pihenőben. Amikor megkérdezte, hogyan képes ezt csinálni, Robin ennyit mondott: „Mert megtehetem.” Nem keresett dicsőséget, nem várt elismerést. Hitt a nevetés erejében – különösen akkor, ha az volt az utolsó ajándék, amit valakinek adhatott.

2011-ben, egy hideg téli napon Detroitba utazott, hogy meglátogasson egy kisfiút, Marcust, akinek utolsó kívánsága volt találkozni vele. Nem volt semmilyen médiavisszhang, nem forgatott épp filmet – csak kapott egy üzenetet egy takarítótól. Robin egy bőröndnyi kellékkel és egy „Marcus, a Csodálatos” nevére szóló, hamis orvosi diplomával érkezett. Marcus három nappal később meghalt, de az anyja azt mondta: az volt az első alkalom hónapok óta, hogy a fia izgatottan várt valamit.

Robin Williams nemcsak meglátogatta ezeket a beteg gyerekeket. Részévé vált a legsebezhetőbb pillanataiknak. Nem azért nevettette őket, hogy elterelje a figyelmüket a fájdalomról – hanem hogy emlékeztesse őket: ők sokkal többek, mint a betegségük.

Ezt tette, mert senki más nem tudta volna úgy, ahogy ő.

És soha nem akarta, hogy erről a világ tudjon.