Egy történet a sok közül: az életmentő Nevelő Anya. Hmm... Az elvesztett, de örökké szeretett szülő / társ emlékét őrizzük a szívünkben – nevetéssel, rózsával, cukorkával és csendes szeretettel.
Apám második felesége egy nap megjelent egy kiló cukorkával és két uszkárral.
A húgommal rémülten bámultuk. A barátaink telebeszélték a fejünket szörnyű történetekkel a mostohákról, így még csak meg sem köszöntük.
De ő nem sértődött meg, csak mosolygott. És soha nem hagyta abba a mosolygást.
Gyönyörű nő volt, kedves arccal és hosszú, sötét hajjal. Apám minden különösebb bevezetés nélkül mutatta be:
– Ő lesz az új anyukátok.
Túl fiatal voltam, hogy felfogjam, mennyire idegennek érezhette magát. Mi jeges hallgatással fogadtuk.
A házasságkötésük a városházán történt, és hamarosan beköltözött hozzánk.
A házat a gyász sötétsége lengte be. Mi már hozzászoktunk ehhez.
Az első napján kinyitotta az összes ablakot, beengedte a napfényt, és zenét tett fel.
Emlékszem, a húgom arckifejezésére – zavarta a hirtelen fény és a zene, amely megtörte a csendet, amit megszoktunk.
Lépésről lépésre kitakarította a házat olyan gondossággal, hogy még egy király is otthon érezte volna magát.
Könyvekkel töltötte meg a polcokat, és amikor elhaladt anyánk portréja előtt, azt hittem, leveszi majd a falról.
De csak leporolta, és a fal közepére helyezte.
Aznap elfogadtam őt – még ha nem is sejtettem, mennyire meg fogja változtatni az életem.
A konyhában valóságos varázsló volt: furcsa és finom ételeket készített, amiket addig sosem kóstoltunk. Így nyerte meg apánkat.
És a húgom is, apránként, elkezdett beszélgetni vele.
Egy év elteltével a gyász, amit anyánk betegsége hagyott maga után, kissé enyhült – bár elfelejteni őt lehetetlen volt. A nappaliból még mindig az ő képe figyelt bennünket.
Sosem hívtuk őt Anyának. És ő sosem kérte.
Türelmesen szerezte meg a bizalmunkat. Tanácsokat adott, megvédett minket, és fedezett, ha bajba kerültünk.
Évek teltek el. Aztán egy nap apánk nem jött haza a munkából.
Eleinte nem aggódott. Aztán órákon át telefonált, míg megérkezett a hír: apám autóját egy szakadék alján találták meg. Azonnal meghalt.
Ez volt gyerekkorunk második vesztesége. És arra kényszerített, hogy megértsük: semmi sem tart örökké.
A temetés után attól féltünk, hogy szétválasztanak minket, és állami gondozásba kerülünk. De ő nem ment el. Maradt.
Sőt, még inkább jelen volt. Részmunkaidőben dolgozott egy étteremben, a többi idejét pedig ránk fordította: sétákat szervezett, a kutyáival táncolt, zenét hallgatott.
Mi csak távolról figyeltük, csendben. De ő nem adta fel.
Egy nap megkérdeztem tőle, hol van a labdám. Napfényes reggel volt, hónapok esője és szomorúsága után.
Azonnal megtalálta, és hatalmas mosollyal adta oda.
Ahogy kifelé indultam, megszólalt:
– Ha nem akarsz egyedül játszani, csatlakozom.
– Oké – vontam vállat.
Lement a kertbe. Nem tudta, hogyan kell rúgni a labdát, de gyermeki nevetéssel játszott, a kutyái pedig követték.
Játszottunk, aztán meghívott minket uzsonnára.
Az ő uzsonnái mindig különlegesek voltak. Nem volt sok mindenünk, de ő minden asztalt egy kis ünneppé tudott varázsolni.
Aznap kezdtem el igazán szeretni őt. És már nem féltem kimutatni.
A húgom észrevette a változást rajtam. Óvatosabban, de ő is elkezdett bízni.
Az év végére már körülötte forgott az életünk – még ha ezt hangosan nem is mondtuk ki.
De ő tudta. És visszaadta nekünk mindazt a szeretetet, amire szükségünk volt – olyan gyengédséggel és őszinteséggel, hogy teljesen meghódított bennünket.
Amikor befejeztem az iskolát, azt hittem, sosem leszek képes egyetemre menni.
De ő spórolt, és titokban beíratott. Amikor megtudtam, örömömben sírtam.
A húgom ápolónőként végzett.
Tudtam, hogy sosem tudom meghálálni neki. Nem volt az édesanyánk. Elmehetett volna apánk halála után. De maradt. És ő lett az anyánk, akire sosem számítottunk.
Évek teltek el. Ügyvéd lettem. Közel maradtam a húgomhoz – és hozzá.
Harminchárom éves voltam, amikor megbetegedett.
Visszaköltöztem, hogy vele legyek. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra.
Mégis mosolygott. Megígértette velünk, hogy nem sírunk érte.
– Nevetést szeretnék – mondta.
Egy nyári hétfőn temettük el. Nem akarta, hogy apánk mellé kerüljön:
– Az a hely az édesanyátoké – mondta.
Egy csendes sarokba kérte magát, a fák alá.
Mindhármukat meglátogatjuk.
Vörös rózsát viszünk Anyának.
Tréfákat Apának, aki szeretett nevetni.
És cukorkát Neki – ahogy kérte.
Néha a második esélyek nem sülnek el jól.
De időnként valaki csodálatos belép az életünkbe…
…és soha többé nem távozik a szívünkből.
Még akkor sem, ha már nincs velünk.
(Wilderness Whisper)
.jpg)
English (US)